Természeti értékek » Védett növényvilág » Védett állatvilág » Madarak » Halak Védett növényvilág A velencei táj növényföldrajzi szempontból lényegében az Alföld flóravidékéhez tartozik, mint ahogy éghajlata is az Alföldével rokon. A mégis meglévő különbségeket az éghajlat mellett a talaj is okozza. A gránit, illetve a rajta keletkezett viszonylag kevés kőzetmálladék nem kedvezett jelentős mennyiségű és jó minőségű termőtalaj kialakulásának. Ennek és az eróziónak köszönhetően a hegység déli lejtői kopárak. Csak a lösszel borított felszíneket sikerült eredményesen fásítani a nyolcvanas években. A hegység északi lejtőinek jelentős részét erdő borítja, és az elmállott kőzeten, illetve lösztakarón itt jó termőtalaj keletkezett. A gránitos-málladékos felszíneken a természetes növénytakaró mohaszintjének jellemző növénye a sötétes párnácskákat alkotó porosmoha (Grimmia laevigata) és a szürkészöld deres moha (Hedwigia ciliata). Még jellemzőbbek a zuzmók, közöttük a másutt ritka, rénzuzmó-félékhez tartozó Cladonia uncialis. A gránitsziklák másik ritkasága a harasztokhoz tartozó északi fodorka (Asplenium septentrionale). A kőzethatás miatt sok helyen nem alakulhatott ki zárt gyepszőnyeg. Ezekben a nyílt sziklagyepekben él meg a parányi sziki varjúháj (Sedum caespitosum) és a ritka rózsás kövirózsa (Sempervivum marmoreum). A zárt gyepekben is jellemző a fanyar illatú homoki cickafark (Achillea ochroleuca), a kékcsillag (Jasione montana), a gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbifera) és általánosan elterjedtek a szárazságot jól tűrő csenkeszfélék (sovány cs. - Festuca pseudovina, sziklai cs. - F. pseudodalmatica). Szépsége miatt veszélyeztetett faj az apró nőszirom (Iris pumila). Az éghajlatváltozás miatt a lágyszárú vegetációban egyre gyakoribb a magyar pórsáfrány (Carthamus lanatus). Viszont néhány kis folton él már csak az orchideafélékhez tartozó, apró virágokat hordozó őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis). Az erdőkben a cserjeszinten gyakori a kiirtott, leégett, ún. „rontott” erdők helyére települt galagonya-, vadrózsa-, szederbozót. A délies fekvésű lejtőkön laza szerkezetű, alacsony növésű bokorerdő alakult ki. Ebben a molyhos tölgy és a virágos kőris az uralkodó fafaj. A Velencei-hegység északi oldalán (Lovasberény felé) a nagy kiterjedésű erdők főleg kocsánytalan tölgyből, helyenként cserből, mezei juharból, gyertyánból állnak. Az erdők gyakori cserjéje a húsos som és a mogyoró. A Velencei-hegység löszön nőtt erdeinek bennszülött növénye a nemrégiben Nadap közelében felfedezett Speta-csillagvirág (Scilla spetana). Kivételesen szép színfolt a bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria), illetve a védett magyar zergevirág (Doronicum hungaricum). A lejtőkön, domboldalakon gyakoriak az árvalányhaj-félék (kunkorgó ~ Stipa capillata, bozontos ~ St. Dasyphylla), a borzas len (Linum hirsutum), a csajkavirág (Oxytropis pilosa). Ritkább a macskahere (Phlomis tuberosa), és csak esős nyárvégeken virít tömegesen a vetővirág (Sternbergia colchiciflora). E védett lágyszárúakon kívül az erősen megritkult törpe mandula (Prunus tenella), továbbá a parlagi-, illetve jajrózsa (Rosa gallica, R. spinosissima) is védelmi listán szerepel. A Velencei hegység érdekes növényeit megtalálhatjuk még ott, ahol a laposabb gránitfelszín mélyedéseiben esővíz vagy szivárgó vizek gyűlnek össze. Ilyen környezetben gyakori a szürkekáka (Scirpoides holoschoenus), több szittyófaj (Juncus), illetve az erdei káka (Scirpus sylvaticus). A hegységnél jóval sajátosabb növényvilága van a Velencei-tónak, illetve tápláló vizeinek: a zsombékosok, a parti nádasok, a mélyvízi nádasok és a nyílt vizek útvesztőjében gazdag növényvilág alakult ki. A vízi tisztásokon a sok hínár közt (pl. süllőhínár-fajok – Myriophyllum) gyakori a kellemetlen érintésű csillárkamoszat (Chara vulgaris) és az érdes tócsagaz (borzhínár = Ceratophyllum demersum), amelynek virágai, termései a vízben kezdenek el fejlődni. Egyedülálló tavi jelenség a közönséges rence (Utricularia vulgaris), mely a víz alatti hajtásain levő apró hólyagokhoz kerülő mikroszkopikus méretű állatokat, apró rákokat megemészti, vagyis „húsevő”. A nyílt vizeken gyakoriak a békaszőlő-fajok (Potamogeton), a vizes, áradásos parton pedig a magas virágfüzérű füzény-félék. A tó úszólápjaiban több tőzegmoha faj védett (Sphragnum sp.), pl. a lápi csalán (Urtica kioviensis) és a mocsári- vagy tőzegpáfrány (Thelypteris palustris). Ugyanitt nyaranta a dekoratív mocsári tisztesfű (Stachis palustris) bíborló virágai díszlenek. Itt rejtőzködik az egész Velencei-térség legritkább növénye, a fokozottan védett, ún. vöröskönyves hagymaburok-orchidea (Liparis loeselii). Leggyakoribb a nád (Phragmites australis), illetve a bodnározó- és a keskenylevelű gyékény (Typha latifolia, T. angustifolia). A népnyelv találékonyságát és humorát tanúsítja a tó nádasainak elnevezése. A nyílt vízen lévő kerek nádcsoportokat a velencei halászok „babáknak” hívták. Általánosan megállapítható, hogy a tó keleti részének vize lúgosabb, így a növényzet is egyhangúbb. A nyugati oldalra a beömlő Császár-viz édesvizet szállít, ezért itt a flóra gazdagabb. Egészében véve a tó növényzete a szikes tavakénak felel meg, hasonlóan a Fertő-tóhoz. Ahol a part még érintetlen, vagy kevésbé bolygatott, legtöbbször sziki növényzet található. Gyakori a kékeslilás virágú sziki őszirózsa (Aster tripolium), a sovány (vagy sziki) csenkesz, sziki üröm (Artemisia santonicum), ritkuló viszont a parányi egérfarkfű (Myosurus minimus). A zsióka (Bolboschoenus maritimus) a szikes mocsarakban, vízszegélyeken gyakori, a bárányparéj (Camphorosma annua) és az orvosi székfű (Matricaria chamomilla) az erősen szikes foltokon fordul elő. A zsombékosok dísze tavasszal a sárga virágú mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), az aromás illatú vízi menta (Mentha aquatica), valamint a káka-, szittyófélék. Veszélyeztetett a vidrafű (menyanthes trifoliata) és a parti szittyó (Juncus maritimus). Ez utóbbi itt, valamint Hévízen és a Fertő-tónál fordul elő hazánkban, így különös védelmet érdemel. Ma már veszélyeztetettnek számít a téli sás (Cladium mariscus) is. A partközeli mocsarak, vízelvezető árkok növénye a virágkáka (Butomus umbellatus), és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora). Kiemelt természeti értéket képvisel a mocsárközeli szárazabb gyepekben rejtőzködő pókbangó (Ophrys sphegodes).